Make your own free website on Tripod.com
Asztalos Lajos: Dr. Ferenczi István régész nyilatkozata Erdély ostörténetérol

— Egyetemi hallgató koromban kerültem kapcsolatba a római határvédelmi rendszer egyik erdélyi szakaszának a kérdésével. Akkor jelent meg ezzel kapcsolatos elso és második tanulmányom. A kutatást részben az erdélyi tudományos intézet anyagi és erkölcsi segítségével, 1965-tol pedig C. Daicoviciu támogatásával eloször a meszesi limesnek a kutatásával, majd az egyesült Szamostól és a Nagy-Szamostól északra levo limes szakaszoknak a kutatásával folytattam. Így érkeztem el 1968-ban az engem addig is izgató székelyföldi töltésvonulatok kérdéséhez. Korábbi kutatók véleménye szerint ezek római létesítmények. Ezt Ferenczi Gézával, a székelyudvarhelyi városi múzeumnak az igazgatójával kutattam. Kiderült, hogy a székelyföldi töltésszakaszok nem a római limesnek a részei, hanem sokkal késobbi eredetuek. Ezt a töltésszakaszok több helyütt való átvágásakor elokerült régészeti leletek segítségével állapítottuk meg.

Megjegyzem, az eddig egyáltalán nem tanulmányozott, a kutatók figyelmén kívüli kora Árpád-kori kelet-magyarországi védelmi rendszernek két, idoben jól elkülönítheto szakasza van. Az egyik X. századi, amikor széles sávban gerendavázas, döngölt földes, rekeszes szerkezetu földvárakat létesítettek. Ezekre utalnak az olyan helynevek, mint például Vármezo, Mezoor, Mezoorke, Alor, Felor, Hadrév, Mezokölpény, Körtekapu, Mezokapus, Sövénység, nem utolsó sorban a Küküllovár melletti Fajsz, azután Sövényháza, Zoltángyepu és így tovább. Ezeknek a váraknak a sorát követi a XI. században az ismételt, XI. századvégi úz és kun betörések következtében szükségessé vált új erodrendszernek a megépítése, a parajdi Rapsonné várával, a székelyvarsági Tartód várával, Firtos várával, a székelyudvarhelyi Budvárral, a homorodoklándi Kustaly várával, a felsorákosi Réka várával, az alsórákosi Töpe várával és Brassó síkföldi várával. A Töpe egyébként besenyo név.

Ezeknek a váraknak a sorához csatlakozik a Kakasbarazdának, Tündérek útjának, Hadak útjának stb.-nek nevezett, meg-megszakadó székelyföldi töltésvonulat, aminek az utolsó, ismét biztosan keltezheto szakaszát 1997 és 1999 nyarán vágtuk át több helyen. A régészeti emlékeket egyrészt a rekeszes, gerendavázas szerkezet, másrészt az edénytöredékek alapján határoltuk el.

— Ezek után arra kérném Ferenczi urat, számoljon be arról az eloadásáról, amelynek Nagyenyeden kellett volna elhangzania.

— Ennek bevezetojeként három dolgot szeretnék rögzíteni. Az egyik az, hogy a mongolság és az indoeurópai tömegek között nagyjában Belso-Ázsia nyugati részén és Közép-Ázsiában kialakult egy nagy néptömeg, amelynek ma az összefoglaló neve turáni népesség. A második az, hogy az Aral-tótól keletre eso területen a masszageták, a thüsszageták és a dahák vagy daák éltek. Feltuno, hogy ennek a szállásnak nem sokkal késobbi idoszakában, nagyjából az i. e. V—IV. századtól kezdve, Délkelet-Európában szintén getákról, türagetákról, tulajdonképpeni getákról és dákokról beszélnek. Harmadsorban ezek a népességek összefoglaló névvel, foleg a görög és kisebb mértékben a latin szerzok muveiben szkíták néven szerepelnek. Az ókori szerzok közül Hérodotosz eloször beszél az i. e. 512-ben Darjavahus, vagy az európai történetírásban görögül Dareiosz, latinul Dárius nevu perzsa nagykirálynak a szkíták elleni hadjáratáról. Ekkor tunik föl elso ízben a geták neve. Folytatnám az i. u. IV. század vége felé még szereplo kárpokkal-dákokkal. Föltuno az, hogy ezek a belso-ázsiai geták és a dáciai geták valamint a dákok, mindvégig eléggé szoros kapcsolatot tartottak fenn egymással. Itt tehát nem a nevek véletlen összecsengésérol, hanem népek szétszakadása, néprészek eltávolodása következtében kialakult szigetszeru zárványokról van szó.

A szkítákat illetoen: ismétlem, a masszageták, a thüsszageták, a dahák, a dákok, a geták egy nagy, többé-kevésbé egynemu néptömegnek a különbözo részét alkották. Ezeknek a vándorlása az i. e. VII. század elso felében kezdodött. Lassanként terjeszkedtek nyugat, tehát Európa felé. Idoben nem csupán a tágabb értelemben vett mai Orosz-síkságot, Dél-Oroszországot szállták meg, hanem különbözo rajaik elfoglalták a mai Románia, részben Magyarország területét és a Balkán-félsziget északi vidékeit. Ennek számtalan nyelvészeti, foképpen törzsnevekben megorzodött bizonyítéka van. Erre, noha távolról sem volt megfelelo szakképzettsége, mégis eloször magyar kutató, Hollósi István jött rá. 1883-ban egy rövid tanulmányában fölemlítette azt, hogy mivel a szkíták a turáni népek közé tartoznak, és minthogy a dahák minden jel szerint a szkíták egy részét alkották, valószínu, hogy a dákok és a geták nem indoeurópai nyelvu nép volt, hanem turáni török-tatár, esetleg dél-délkeleti finnugor népességet is magába foglaló népcsoportnak a tagjai voltak. Ez lényeges megállapítás. Ezt Nagy Géza, a szkítákról 1905-ben megjelent tanulmányában bovebben kifejti, amelyben az eddigi törzsneves bizonyítékokat foképpen Hérodotosznak, de Hippokratésznak, a híres ókori orvosnak a jellemzése alapján bebizonyítja, hogy embertanilag nem indoeurópaiak voltak, hanem külön népességet alkottak. Nevezetesen, a borük színe nem fehér, mint az indoeurópaiaké, hanem sárgás, arccsontjuk kiálló. Részben Hérodotosz, részben Hippokratész elmondja, hogy lótenyészto voltukkal összhangban — márpedig egyetlen indoeurópai nép sem volt lótenyészto — fejik a kancákat, kancatejbol túrót készítenek — ezt a szót a görögök is átvették a szkítáktól —, kancatejet isznak, ezt erjesztve kumiszt készítenek és — ez ismét lényeges —, nem állandó lakóházban, hanem három- vagy kéttengelyes, nemezzel fedett kocsisátorban laknak, a férfiak állandóan lovon ülnek, így vadásznak, így orzik méneseiket, nyájaikat. Kiegészítésképpen — ezt Hérodotosztól és Hippokratésztol függetlenül több görög költo is mondja — hozzátehetjük, hogy az ókori kentaur- ábrázolások, az állandóan lovon ülo, lóhoz nottnek látszó szkítákhoz fuzodnek. Tehát még ilyen mondai elemek is bizonyítják, hogy a szkíták az akkori indoeurópai népektol valóban lényegesen eltéro életmódot folytattak. Az más lapra tartozik, hogy a szkíták betörtek Indiába is, Nyugat-Európában pedig a mai Németország területén is elokerülnek a jellegzetes, három élu szkíta bronznyílhegyek.

Most néhány nagyon lényeges régészeti érvet sorakoztatnék föl. A kérdéssel az 1950-es évek végén találkoztam, amikor 1958-ban Isten különös kegyelmébol nekem jutott az eddig ismert legnagyobb erdélyi szkíta temetonek, a csombordinak a felásása. Ennek anyagát Daicoviciu nem engedte meg külön monográfiában közölni, így az Acta Musei Napocensis hasábjain, öt részletben jelent meg. Amikor 1962-ben Bukarestben, az országos régészeti értekezleten a csombordi temeto szkíta jellegét hangsúlyoztam, a három legnevesebb román régész, C. Daicoviciu, Dimitrie Berciu és Ion Nestor nekem támadt, hogy ez nem igaz, itt csak szkíta hatásokat bizonyítható emlékanyag került elo. Ettol függetlenül megmaradtam álláspontom mellett és alapos tanulmányozással sikerült bebizonyítanom azt, hogy az erdélyi szkíták a Dnyeper középso folyása mellékvizeinek, a Tyázminnak, a Vorszklának és a Szulának a környékén élo csoportokból kerültek ki. Mert a temetkezési szokások, a sírmellékletek, egyéb sajátos jellemvonások következtében ennek a két területnek a szkíta emlékei hasonlítanak a legjobban egymáshoz. Közben azonban átnéztem az egész irodalmat. Bebizonyosodott, hogy a Kaukázustól kezdve — Urusz-Mártánról most a csecsen háborúval kapcsolatban beszélnek — a Balkán-félsziget észak-bulgáriai, észak-szerbiai területéig valóban egységes, nagyon sok tekintetben egyöntetu szkíta népesség lakott. Amikor a kaukázusi szkíta anyagot tanulmányoztam, az egyik szovjet folyóiratban, a Kratkije Szoobscsenijában, fölfedeztem, hogy a románok által jellegzetes dák agyagmuvességi készítménynek tartott ceasca dacica ([csáská dácsiká], 'dák csésze') korábbi változatai a Kaukázus vidékén is megvannak. Ugyanaz a kezdetleges gyurma, ugyanaz az alak, ugyanúgy egy vagy kétfülu csészécskék ezek, amelyekrol kiderült, hogy nem ivócsészék, mert túl durvák, hanem valószínuleg mécsesnek használták; bennük az olaj tetején úszott a kanóc. Ez volt az elso megdöbbento fölfedezés, amit én rögtön 1969-ben az Actában közöltem. Mire, akár az egész erdélyi szkíta kérdés megkontrázására, rám uszították Valentin Vasiliev kiváló fiatal régészt. Külön cikkben támadta meg úgy, hogy ha a "dák" és a kaukázusi csésze között idoben 250—300 év különbség van, akkor a kettot egyáltalán nem lehet azonosítani. Errol bovebben szeretnék majd írni. Ugyanakkor Vasile Pârvanban — a késobbi nagyon torz szemléletu román kutatókkal szemben — még volt annyi józanság, hogy elismerte, a dákok és a geták a nagy szkíta közösségbe tartoztak, s egyik tanulmányának a címe Nume de rîuri daco-scitice din Dacia ('Dáciai dák-szkíta folyónevek'). Getica címu fokos munkájában egy helyütt megemlíti, hogy szavahiheto ókori források szerint, de a Traianus oszlopa jelenetei szerint is, a dákok egyik jelvénye a fütyülo sárkány volt, ami a szél hatására fütyült, s ami keleten is elofordult. Tehát ez sem indoeurópai találmány. Azután Bakay Kornél munkáját tanulmányozva, meglepetéssel olvastam, hogy a késobbi, i. e. III. és I. századból való szarmata leletanyagban, a lószerszámdíszeken — a lószerszám borrészein —, vagy ruharészeken eloforduló faléráknak a díszítoelemei a megszólalásig hasonlítanak a sarmisegetuzai nagy várkapuk fafelületének a beborítására szolgáló gombafeju vasszegek díszítoelemeire.

Ezenkívül van két nagyjelentoségu kincslelet. Az egyik a 60-as években elokerült háromszéki szörcsei aranylelet, a másik a csíkszentkirályi ezüstlelet, amelyik a csíkszentkirályi kobányában, robbantáskor, teljesen véletlenül került elo. Egy ideig a csíkszeredai múzeumban orizték, azután, mint sok mindent, Ceausescu rendeletére Bukarestbe vitték. Sem a szörcsei lelet, amelyikkel Fettich Nándor foglalkozott az Acta Archeologica Hungarica valamelyik, a 60-as évek második felében megjelent számában, sem a csíkszentkirályi lelet anyaga az úgynevezett dák vagy koravaskori és késovaskor kezdeti népmuvészetet tükrözo maradványokban egyáltalán nincs jelen. Fettich Nándor kimutatta, hogy a szörcsei lelet valahol a Krím-félsziget keleti oldalán vagy pedig az Azovi-tenger keleti partján létesített egykori fémmuves központnak a készítménye. Nagyjából, a palmettás díszeken és egyéb növényi mintákon kívül, ugyanez fordul elo a csíkszentkirályi leleten is, amit a robbantás után többé-kevésbé sikerült helyreállítani. Ezzel kapcsolatban elmondhatom azt, hogy a szkíta leletanyaggal ellentétben, sajnálatos módon dák és geta csontvázakat nem ismerünk, márpedig ennek a segítségével még közelebb lehetne hozni a két, egymástól látszólag eltéro régészeti és embertani anyagot. A kevés számú, foképp gyermektemetkezéshez fuzodo anyag — bármennyire erosködött pl. Nyekraszov, Georoceanu és mások, hogy kimutassák a mediterrán vagy alpi jellegzetességeket, Hippokratész, illetoleg Hérodotosz alapján bebizonyosodott, hogy ez a régészeti és embertani anyag — ismét kelet felé mutat.

Még csak annyit, hogy a korai szkíta régészeti és embertani anyaghoz viszonyítva az i. e. II. században fokozatosan újabb és újabb keleti elemek jelentek meg, elsosorban szarmaták, akiknek egyik csoportja valamikor idoszámításunk kezdete körül, valószínuleg Claudius császár idején, egyelore nem ismert körülmények között és útvonalon — nem lehetetlen, hogy a Vereckei-hágón, tehát az Északkeleti-Kárpátok hágóin — a Duna—Tisza közére jutott, ahol több száz éven át összeforrott népesség és anyagi muveltség tekintetében egységes népcsoportot alkottak, és azután, ami ellen ismét rendkívüli mértékben prüszkölt Daicoviciu, megjelentek a roxolánok is. Ezek Dél-Moldvában és Havaselvén kezdtek szállásolni, mindaddig, amíg idoszámításunk III. századában egyrészt a gót, másrészt a más fajta népességeknek, a kárpoknak az ismételt támadásai lehetetlenné nem tették vagy részben ki nem irtották oket, vagy amíg részben vissza nem menekültek a dél-orosz síkságra.

Mi köze van ezeknek a távoli népeknek a honfoglaló magyarsághoz? A honfoglaló magyarság embertani jellegzetességei meglehetosen sokban különböznek az évszázadok folyamán elég sok keveredésen átment magyarság jellegzetességeitol. Kiderült, foképp Henkey Gyula kedves barátom nagyon aprólékos és nagyon sok egyént fölölelo embertani vizsgálataiból, hogy a honfoglaló magyarságban a finnugor elem 1 és 4,5 százaléknyi volt. Tehát az, amit mai szemellenzos nyelvészeink állítanak, hogy a magyar nyelv finnugor jellegu, az csak részben igaz. Embertanilag semmi esetre nem vagyunk közel a finnekhez, észtekhez, de még a vogulokhoz, osztjákokhoz sem. Ezzel szemben viszont a honfoglaló magyarság embertani összetétele, kb. 23—24 százalékban pamíri, a kisagytáján kidomborodó koponyával, az arccsont kidudorodása eléggé jelentos, másrészt ott vannak a turániak, akiknek az aránya Erdélyben, a nem városi lakosság körében eléri akár a 30 százalékot is. Ez a két keleti összetevo a lakosság felét meghaladja. Ehhez adódnak a kaukázusi, a mongoloid elemek. Vércsoport szerint pedig az Ázsiára jellemzo B. Ezenkívül az X-lábúság, a fehérboruség, a nordikus és az atlantikus elem csak csekély mértékben van jelen. A lovaglás közben szerzett, s a nemzedékek során átadott karikalábúság viszont annál inkább. Egy japán kutató vérsavó vizsgálataiból kiderült, hogy 9700 magyarnak a vérsavó képlete megegyezik a japán vérsavó képlettel. A saját fülemmel hallottam például egy jugart jugar dalt énekelni, amelyik majdnem teljesen megegyezett magyar megfelelojével.

Mindezek alapján merem azt állítani, hogy a honfoglaló magyarságnak sokkal több köze volt az azonos közegbol jóval korábban kiszakadt dákokhoz, mint a Balkán-félszigetrol idevándorolt románoknak. Ez lett volna eloadásomnak a csattanója. Megjegyezném, hogy ezt bovebben az április végén Kovásznán tartott Korösi Csoma Sándor-emlékülésen elhangzott eloadásomban fejtettem ki. Ennek bovített változata a Korösi Csoma Sándor Társaság által kiadandó tanulmányom lesz.

— A dákoknak amúgy sem volt köze a románsághoz, hiszen utóbbi több mint ezer évvel a dákok pusztulása után kezdett betelepedni Erdélybe, ráadásul a római visszavonulás után a gótok, a gepidák, a hunok, az avarok, a szlávok, a bolgárok telepedtek le és századokig éltek itt.

— Így van. Tudjuk, hogy Zoszimusz, egy korai bizánci történetíró 382-ben utoljára említi a dákokat.

- Köszönöm a beszélgetést.